— Ladányi
Mária —
Festő (helyett szobrász):
Varga Imre
Az én kedvenc festőm (Csontváry), sajna, egybeesik
a Dalmáéval – és nyilvánvaló, hogy ő is ugyanerről a festőről ír, ha ír; tehát
festő helyett szobrászt választottam, mégpedig Varga Imrét, akinek a karakteres
szobrait (pl. Kodály, Bartók, Czóbel, Károlyi Mihály)
nagyon szeretem. (Ezek közül van, amelyikhez személyes élmény
is fűz – erről Barna is tudna mesélni, ha még emlékszik rá egyáltalán…) Ami a
leginkább megragad ezekben a szobrokban, az az, hogy ezek az alakok egyfelől
nem külsődleges ábrázolások, hanem mindig az ábrázolt figurák jellemének és
sorsának megtestesítői, másrészt
nincsenek talpazatra állítva és ezáltal kiemelve a hétköznapi világból, hanem
annak szerves részei, mivel a szobrász mindig valamilyen jellegzetes és
egyúttal a környezetbe illő közegbe helyezi őket. Kodály például a budai
domboldalon, egy „padon” ül, két karját a „támlára” helyezve; bárki mellé
ülhet, ha akar.
Persze azért nem csak Varga Imre csinál ilyesfajta szobrokat. Hasonló jellegű például Nagy
Imre szobra, Varga Tamás alkotása, amelyet mellesleg én hajlamos voltam szintén
Varga Imrének tulajdonítani. Nagy Imre egy hídon jön éppen át, felénk
közeledve, egy belvárosi házasságkötő terem előtti kis téren – így aztán
naphosszat ifjú párok társaságában kénytelen fényképezkedni… Vagy ilyen a
József Attila-szobor a Parlament mellett, amely A
Dunánál versszituációját jeleníti meg: a költő a folyóparton üldögél, kezében
lelógatva a kalapja, bámulja a vizet. Ez a szobor is nagyon tetszik, de nem
tudtam,hogy ki „szoborta”. Aztán Barna
megmondta, hogy Marton László, aki a Vigadónál üldögélő mindenki-kedvencét, a
Kiskirálylányt is csinálta.
Fotó:
Ady és Babits közös fényképei (Székely
Aladár)
Ahogy Petőfit és Aranyt, úgy Adyt és Babitsot is
szokás szembeállítani egymással. Én viszont a vagy-vagy-ok helyett inkább
szeretek az és-ek emberének lenni. Talán ez az oka, hogy
ezeket a fényképeket annyira szeretem, különösen azt, amelyen a két költő a Biblia
fölé hajolva van – ahogyan nagyanyám mondta volna – „levéve”. Számomra ez a
gesztus a közös kultúrában és a közös értékekben való osztozást jelképezi, és
azt, hogy bár nem vagyunk egyformák, azért meg kell becsülnünk egymást, és el
kell fogadnunk, hogy az életben és a művészetben sem csak egyfajta út létezik.
Személy:
Göncz Árpád
Amikor először láttam a tv-ben
mint államfőjelöltet, valami furcsa izzást véltem felfedezni a szemében, amit
ijesztőnek találtam: „Ez az ember nem teljesen normális” – suhant át az
agyamon. Aztán elég rövid idő alatt kiderült, mekkorát tévedtem. Az izzás ott
volt, valóban, de mint kiderült, nem valamiféle bomlottság, hanem a szellemi
lobogás, az érdeklődés, az élet dolgai iránti kíváncsiság jele volt, amit Göncz Árpád idős
kora és politikai kötelezettségei ellenére is meg tudott őrizni. Emellett ez az
ember a legmagasabb állami méltóság pozíciójában is (minden színpadiasság mellőzésével)
szerény és emberi, mindenki „Árpi bácsija” tudott maradni. Ez nagyon nagy dolog, nagy bölcsesség kell hozzá. Fiatalabbaknak nem
is szokott sikerülni (általában idősebbeknek sem).
Dolog:
a kokárda
Nem nagyon voltam soha kokárdaviselő, mint ahogy
valószínűleg keresztet sem viselnék a nyakamban, ha vallásos lennék: az ember
ne kívül hordja a hiteit. Persze ha – mondjuk – sokáig élnék Magyarországon
kívül, vagy valamilyen más hasonló okom volna rá, talán fontossá válna, hogy
ilyen módon is jelét adjam, hogy hová tartozom. Mindenesetre szeretném
fenntartani a jogot magamnak, hogy akkor viseljek vagy
ne viseljek kokárdát, amikor és ahogy nekem jólesik, illetve hogy kokárdával
vagy anélkül is magyarnak érezhessem magam. Ezért háborított fel 2002 tavaszán
a kokárda
kisajátítása, jelentésének leszűkítése, és ezzel kitűzésének lehetetlenné
tétele azok számára, akik ezzel a leszűkített értelmezéssel nem értettek egyet.
És aztán még hetekig, hónapokig kettévált a társadalom kokárdásokra és nem
kokárdásokra, teret adva ilyesféle gondolatoknak: „Nahát,
kokárdát visel, pedig amúgy milyen rendes ember”, vagy: „Nahát, nem visel
kokárdát, pedig amúgy milyen rendes ember”. Ennek talán már vége, bár a
decemberi népszavazás kapcsán (kokárdától függetlenül) megint felmerült, hogy
ki az „igaz magyar”. Szerintem sokféle (igaz) magyar van, sokféle véleménnyel,
és mindnek kijár a kokárda, ha úgy akarja.
Szöveg:
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere
Szédületesen megkomponált szöveg, amelyet első
olvasásra nem is lehet teljes mélységében felfogni. Szerkezetileg és nyelvileg
is óriási lelemények vannak benne, és a fantasztikuma mellett bámulatos
társadalomrajzot is nyújt. A történetet itt nem lenne ildomos részletezni, hadd
fedezze fel csak magának mindenki, aki esetleg még nem olvasta volna. De
csábításképpen ide írom a regény első bekezdését: „A Hősök
teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást. A hangzavarból is
kihallani elragadtatott sikoltozásukat, szépen látszik az ablakomból, ahogy
fluoreszkálva eltűnnek a kivilágított, hasas felhők között, majd fél perc, egy
perc múlva visszazuhannak, gyorsabban, lassabban, attól függően, hogy kinyílt-e
az angyali ejtőernyőjük.” A regény teljes szövege (más Parti Nagy-művekkel
együtt) olvasható a Digitális
Irodalmi Akadémia anyagai között.
Zene/dal:
Cseh Tamás – Bereményi Géza:
Kelet-Európa
Kelet-Európa,
Európa lichthofja,
kidobált szemetek, a fal ridegen mered.
Kelet-Európa,
vagy Kelet-Közép-Európa,
sor került rád is, Káin, mostohagyerek.
Édes szivem, te,
vak, süket nóta,
ócska a verkliéneked.
56-Európa,
68-Európa,
debillé pofozott, ősz,
eltorzult gyerek.
Kelet-Európa,
ott ülnek a boltba
tiranno- marxo- geronto- és
trabantfejesek.
Kényszeres nóta,
vak zongorista,
hallgatom tompa éneked.
Félszeg Európa,
részeg Európa,
rokona embernek, így hát majomrokon.
Nem is Európa,
igenis Európa,
szemüveged kapd le, tán jár még egy pofon.
Nem is Európa,
igenis Európa,
mit álmodsz, én továbbgondolom.
Prága-Európa,
Varsó-Európa,
szőrszálat hasogatsz, csűrsz és csavarsz.
Remény-Európa,
röhej-Európa,
jópofa hatalmi játék e tavasz.
Édes szivem, te,
reszli-Európa,
álmom, hogy másmilyen maradsz.
Na mi van Európa,
Kelet-Európa,
hol a bal, hol a jobb, már nincs itt irány.
Reszli-Európa,
köztes-Európa,
feketepiacon vett engem anyám!
Hájas az élet,
részeg kis népek,
sok egymást vádoló talány.
Most te jössz, Kelet-Európa,
mindennek tudója,
bakancsban ugrálod hős tojástáncodat.
Valaha-Európa,
csak volt-Európa,
adtál te ezért már vért, szégyent sokat.
Járd, Kelet-Európa,
tánc van, Kelet-Európa,
táncolj, mert éppen most szabad.
Lóden-Európa,
kübli-Európa,
hol a tömegbe szállt, leszállt az ész.
Gyerünk, Európa,
Kelet-Európa,
sunyítva képzelegsz és röhögsz, ha remélsz.
Édes szivem, te,
szóljon a nóta,
énekeld azt, hogy semmi vész.
Szeretlek, Európa,
földnek sója,
vén gazemberek játéka, szivem.
És ismét Európa,
Kelet-Európa,
mondd azt már megintcsak kérlek, hogy igen!
Szűk, boros szájjal
énfölém hajolva
dúdold még ezt kicsit nekem:
igen - Kelet-Európa...
Ezt a dalt a nyolcvanas évek vége felé hallottam
először a Közgáz egyik nagytermében, ahol Cseh Tamás
ingyenes koncertet adott. Akkoriban, emlékszem, volt pár olyan év, amikor Cseh
Tamásnak szinte minden műsorában elhangzott néhány új dal, és ezek közül
egy-egy olyan erős hatást tett rám, hogy majdnem elsírtam magam. Ilyen volt a
Kelet-Európa-dal mellett a Somlai Margitról, a Fehér lóról vagy a Lánchídról
szóló dal is. Nagy változások előszelét éreztük, nagy téteket, ugyanakkor azt
is, hogy messziről indulunk, nem látjuk jól a jövőt és
hogy mit kellene tenni, és hogy a változások fájdalmas következményekkel is
járnak. A Kelet-Európa-dalban a szégyen, a félreszorultság, a „Muszáj-Herkulesség” és a ragaszkodás, az idetartozás, a
szeretet érzése egyszerre fogalmazódott meg. Felkavaró volt és sokáig az is
maradt. Tartok tőle, hogy – EU-csatlakozás ide vagy oda – ez a bonyolult érzés
(legalábbis részben) még most is aktuális.
Vers:
József Attila:
Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
Valaha, még gimnazista koromban annyira tetszett
nekem ez a vers, hogy megtanultam, szigorúan csak magamnak; sohasem mondtam el
senkinek. Részleteiben annyi szépség van benne és egészében annyi rejtély – az
egyik legnehezebben értelmezhető József Attila-vers, miközben az ember érzi,
hogy mély gondolatokat lehet(ne) kibányászni belőle,
ha sikerül(ne) felfejteni az asszociációs rendszerét. Nekem még nem sikerült
igazán sem akkor, sem most. De attól még szeretem. A versekben az a jó, hogy
akkor is eljut az emberhez az üzenetük, ha nem értjük igazán őket.
Étel:
körömpörkölt
Borzadj, Európa, borzadj világ! Valakinek ez a
kedvenc étele, ez a zsíros és kövér disznópata… Hát, igen. Sőt, bevallom –
annak ellenére, hogy egyesek szigorúan megtagadják, hogy marhagyomorból vagy
marhagyomornak álcázott frottír-törölközőből készült ételt egyenek, legyen az
akármennyire is magyarosan elkészítve –, én még a pacalt is szeretem… Ugyan
körömpörköltet már hosszú évek óta nem ettem, lassan már csak annyit tudok
róla, hogy valaha szerettem, de a körmöt a kocsonyában is imádom, mégpedig forrón
is, amikor éppen hogy csak megfőtt. Tehát még mindig
lehet valami abban a körömpörkölt-dologban …
Hely:
egy épület, az
Iparművészeti Múzeum
A művészeti stílusok közül az építészetben két
korszak, a gótika és a szecesszió áll hozzám a legközelebb. Ez utóbbi azért is,
mert nemcsak a klasszikus művészeti ágakban van jelen, hanem a hétköznapi
tárgykultúrában is (könyvek, bútorok, képkeretek, edények, ablaküvegek, lámpák
és lépcsőkorlátok stb.). Ha sok pénzem lenne, biztosan egy szecessziós házban
laknék, és egy csomó ilyen stílusú tárggyal venném körül magam, mert a
szecessziós épületek és tárgyak egyszerre szépek és funkcionálisak. Lechner
Ödön, aki a fenti épület mellett a Szent László Gimnázium és a közelében lévő
templom építésze is volt, magyaros és keleties motívumokkal gazdagította ezt az
irányzatot. Én a László épületét is szeretem, de persze egy iskola funkcionális
szempontból nem igényel olyan díszítettséget, mint – mondjuk – egy múzeum. Az Iparművészeti
Múzeum egyszerűen gyönyörű; fantasztikus például az épület formája és mázas
Zsolnay-cserepekből készült tetőzete; de belül is csudaszép, és általában
érdekes kiállítások is szoktak lenni benne. (Az volt igazán stílusos, amikor jópár
évvel ezelőtt itt rendezték meg a szecessziós világkiállítást is!) Nekem
ráadásul szép személyes emlékeim is fűződnek ehhez a helyhez. Egyrészt, amikor
a szüleim még éltek, minden alkalommal, amikor kocsival jöttünk haza tőlük
Kispestről, már a Nagyvárad tértől rá lehetett látni a
múzeumra, és ez mindig mélységesen jó érzésekkel töltött el. Másrészt
itt zajlott le az a ceremónia is, amelyen 2000-ben ötszáz kutatónak ünnepélyes
keretek között átnyújtották a négyéves Széchenyi-ösztöndíj elnyeréséről szóló
diplomát. Én is közöttük lehettem, és engem a ceremónia helye külön gyönyörűséggel
töltött el.
Esemény:
a
„Reformpárti esték” (1988)
A közvetlen környezetem ügyeiből nem tudom és nem is akarom kivonni magamat, de az ún. „nagypolitikában” nem
szoktam részt venni, csak érdeklődéssel figyelem az eseményeket. A
rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak viszont számomra megint nem
csak társadalomtörténeti szempontból jelentős. Ez volt az az idő, amikor a
személyes életem is nagy változás küszöbén állt – csak akkor még alig volt
valami fogalmam róla –, ezért különösen fogékony voltam minden témára, ami
változással függött össze: a változ(tat)ás szándéka és
akarása egybeesett a korszellemmel. A „Reformpárti esték” cím azt jelezte, hogy
a társadalmi változást a legtöbben akkor még a meglévő kereteken belül
képzelték el. Hatalmas tömegek gyűltek össze a BME rakparti épületének egyik
nagytermében, ahová többnyire két előadót hívtak meg, a közönség pedig
odaadással figyelte a közöttük lévő vitát és a feltett kérdésekre adott
válaszokat. Úgy éreztük, hogy valami fontos és jelentős dologban veszünk részt,
akárcsak később, 1989. március 15-én az MTV előtt vagy június 16-án Nagy Imre
és társai újratemetése kapcsán a Hősök terén. Furcsa, de jó érzés, amikor az
embert úgy legyinti meg a történelem szele, anélkül válhat szemtanúvá,
érezheti, hogy ő is ott van, benne van a történésekben, hogy ezek feldúlnák vagy szétzúznák az életét. A huszadik század nagy
traumái után egyedül a rendszerváltás folyamata zajlott így, viszonylag
békésen, erőszakmentesen. A „Reformpárti esték” csak a kezdetét jelentették
ennek a folyamatnak, de számomra így utólag is a rendszerváltás erőszakmentességét,
a békés átmenet lehetőségét jelképezik.
